Szöllősy Tibor Megér egy mosolyt Kárpátaljai életképek Budapesten, 2018-ban

A neves kárpátaljai szerző Beregszász szülötteként a Felső-Tisza-vidék „fővárosában”, Técsőn élt: Ungváron orvosi diplomát szerezve 40 évig – ebből 24 évet főorvosként – dolgozott ideggyógyászként. A kötetben csattanós, rövid, az élet adta, mosolyt fakasztó történeteit adjuk közre, amelyekből sok az orvosi működése során történt eseményeket sűríti rövid írásokba. A történetek egyszersmind képet adnak a Szovjetunió abszurd kommunista rendszeréről is.

A könyv adatai:
144 oldal
B5-ös méret, keménytábla, fűzött
magyar nyelvű
ISBN 978 615 5037 34 4
bruttó bolti fogyasztói ár: 2990 Ft (közvetlenül a kiadónál kedvezmény)

Két idézet a könyvből:  

"Az egyik hallgató megkérdezte:
– Mi volt az az esemény, látott-hallott, ami megmaradt emlékezetében?
A képviselőnő arca felvidult a kérdés hallatán és anélkül, hogy konzultált volna a mellette ülő agitpropagandistával, őszintén válaszolt:
– Hát tudják, a legérdekesebb az egészben az volt: a szünetekben kimentünk a folyosóba. Ott sok asztal volt. Az asztalokon meg mindenféleségek. Lehetett ingyen enni, meg inni. Akkor láttam ott először életemben narancsot. Addig nem is tudtam, hogy mi a neve. Beleharaptam, de keserű volt. Aztán láttam, hogy akik mellettem eszik, előtte megpucolják. Én is úgy tettem. Akkor már nagyon finom volt. Másat nem is ettem, csak azt, fájt is a hasam utána, de nem bántam. Csak azt bántam, hogy nem volt nálam táska, hogy rakjak belőle. Pedig de jó lett volna hozni haza belőle a pulyáknak!
A választ hosszan tartó taps honorálta.
A pártfunkcionárius véget vetett a „beszámolónak” – azonnal."
            (A narancs - részlet)

"Istentisztelet után Béla bácsi elfoglalta megszokott helyét és tovább csörlőzte emlékeit.
– Azt mesélték akkor, majd még évekig utána, hogy a kormányzó úr megköszönte és nagyon megdicsérte az ételeket. Különösen ízlett neki a véres hurka, meg a vele járó kovászos uborka. Meg is kérdezte, hogy ki készítette ezt a finomságot, mert ilyet ő még nem evett. Mondták neki, hogy a bíró felesége, a nagyanyád ennek a mestere. Erre azt kérte, hogy szeretné látni, személyesen megköszönni neki. Rohantak is a konyhába nagyanyádért, aki majd elájult, mikor megtudta, hogy a kormányzó elé kell járulnia. Odasomfordált törölgetve kezeit a kötőjében és hebegve-habogva mondott valamit. Mikor elé állt, a kormányzó odalépett hozzá, megköszönte a finom ételeket, megfogta nagyanyád kezét és megcsókolta. Nagyanyádat úgy kellett kitámogatni, hogy a világról sem tudott! Persze, hogy híre ment a városban meg környékén ennek a nagy tiszteletnek. Jöttek-mentek a látogatók a nagyanyádékhoz, mindenkinek újra és újra el kellett mesélni mindent töviről-hegyiről. Nagyanyád meg, ha kinn járt a városban, peckesen kihúzta magát és azt beszélték, hogy nem is lóbálta, hanem megemelve vitte maga előtt a jobb kezét. Azt is mesélték, hogy hetekig nem is mosta, nehogy lemossa róla a kormányzó úr csókját.
– Hát – mosolygott Béla bácsi – azóta mondják ezen a fertályon arra, aki feszesen jár, hogy olyan, mintha neki csókolt volna kezet a kormányzó."
            (A kormányzó kézcsókja - részlet)

Vissza a fõmenübe

Zurück ins Hauptmenü

Back to main menu